Gond van, nem találok embert, segíts! – mondja az egyik vállalkozó ismerősöm.

Gond van, elmennek az embereim 20 forinttal többért, találjunk ki valamit! – mondja a másik.

Látom én is a munkahelyemen, mennyire nem egyszerű betanított munkára sem embert találni, különösen itt, a nyugati országrészben.

Lakhelyemen, ami megyeszékhely, jelenleg 1107 munkanélküli van regisztrálva, ez 2,8 százalékos munkanélküliségi arányt jelent, ami közgazdasági szempontból már teljes foglalkoztatásnak számít. Az 1107 ember egy része nem alkalmas munkavégzésre, a másik része nem akar dolgozni. Így már komoly munkaerőhiánnyal kell szembenézni. Ez megyei szinten 3,4%-ot jelent. A szomszéd megyében még jobb, vagy, hogy is van ez?! Rosszabb a helyzet? Ott 3%.

A munkavállalók szempontjából jó, a munkáltatók szempontjából nem annyira.

Amíg pár évvel ezelőtt sorba álltak az emberek munkáért akár a bérgyártó cégeknél is, addig mostanra fordult a helyzet és a munkáltatók kilincselnek munkaerő után.

Egy 8 általánost végzett nyugat-dunántúli ember, akinek nincsenek különösebb egészségügyi problémái átlagosan 3-4 munkahely között választhat. A bér és a körülmények nagyjából egyformák, lehetősége van az alapján mérlegelni, hogy hol hány műszakos a munkavégzés és ehhez képest neki melyik jobb, vagy dönthet az alapján, hogy hova egyszerűbb, vagy olcsóbb, esetleg ingyenes az eljutás.

A szakképzett, netán hiányszakmában dolgozó munkavállalók után valóságos küzdelem folyik. Így fordulhat elő, hogy a kolléganőm 24 éves kamionsofőr testvére 5 hónap alatt a harmadik fuvarozónál dolgozik egyre jobb feltételekkel. (Ponyvás autóról konténeresre, aztán hétfőtől péntekig tartó fuvarra hétvégi munkavégzés nélkül, aztán új kamionra váltott, persze ezzel együtt a bére is mindig nőtt.) A 2 éve végzett levadászott mechatronikai mérnök pedig azt mondja, hogy bruttó 500,000 forintos fizetés alatt nem mozdul és szeretne céges autót is.

Általános probléma a munkahelyemen az, hogy a tesztíráson, interjún megfelelt betanított munkás jelöltek még elmennek az üzemorvosi alkalmassági vizsgálatra, de az első munkanapjukon már nem jelennek meg. Ha felhívjuk őket elmondják, hogy közben kaptak egy másik ajánlatot, ami ezért, vagy azért jobb, vagy egyszerűen meggondolták magukat és mégsem akarnak dolgozni. Ez a jobbik eset, gyakran fel sem veszik a telefont.

Aki felveszi a munkát, annak hangsúlyoznunk kell, hogy az nem elég, ha munkára képes állapotban megjelenik, hanem a munkaidőt azért illik munkával tölteni, mert ez sajnos nem egyértelmű mindenki számára. Azt mondják, hogy elég csinálgatni a munkát, úgysem küldjük el őket, mert nem találunk új embert.

Október 18-án részt vettem egy munkaügyi konferencián, ahol az előadás utáni kerekasztal beszélgetésnek az volt a fő témája, hogy mennyire nyeregben érzik magukat a munkavállalók és milyen nehézzé vált ezáltal a munkáltatók helyzete. (Persze munkáltatók, vagy azok képviselői ültek ott.) Próbáltunk megoldást találni és arra jutottunk, hogy sajnos nincs bevált módszer. Megbeszéltük, hogy mivel a pénz csak egy ideig segíti a munkavállalói elköteleződést, az Employer Brandinget kell erősíteni, de minden vállalkozásnak magának kell megtapasztalnia, hogy az adott munkavállalói rétegnél mi válik be.